Beatles 50

Tavaly még örültek neki, amikor egy színpadi monitornak köszönhetően váratlanul hallották is, mit játszanak egy koncerten, most viszont csak azzal szembesítette őket a viszonylag csendes japán közönség, hogy csapnivaló a színpadi teljesítményük.

Mivel a lemezfelvétel jócskán elhúzódott, sem idejük, sem cérnájuk nem volt felkészülni a múlt pénteken megkezdődött világkörüli turnéra - ami meg is látszik. Leszámítva a New Musical Express május eleji gáláját, több mint fél év után találták magukat színpadon, és rögtön hat darab félórás koncertet kellett adniuk három NSZK-városban: először Münchenben, majd Essenben, végül a jó öreg Hamburgban, ahová három és fél év után tértek vissza.

Ez is megtörtént. Mától cenzúrázott lemezborítóval kapható az amerikai lemezboltokban a Yesterday... And Today című kiadvány.

Az amcsik sem teljesen normálisak, de kezdjük az elejéről.

Ringo Starrt annyira imádják a gyerekek, hogy Paul McCartney számára evidens volt, előbb-utóbb ír neki egy gyerekdalt, legyen mivel szórakoztatnia a kis anyaszomorítókat.

Legkésőbb tavaly ilyenkor a Beatles megtanulta ezt a leckét.

Akkor azért vonultak stúdióba, hogy két számot még hozzácsapjanak ahhoz a koronghoz, amelyik az USA-ban korábban megjelent lemezekről lespórolt dalokat vonultatta fel. A Dizzy Miss Lizzy és a Bad Boy hamar ki is jött a Beatles VI-re keresztelt amerikai lemezen. Előbbi aztán Angliában a Help!-en találta meg a helyét, utóbbival viszont egyáltalán nem találkozott a brit közönség - nem mintha sokat vesztettek volna.

Zéró. Nem tudni, miért bizonyult az együttes büdösnek, de nem annyira róluk, sokkal inkább a Grammyről mond el bármit is a tény, hogy egy olyan korszakalkotó darab, mint a Yesterday, hat jelölésből egyet sem tudott díjra váltani a tegnap New Yorkban megrendezett gálán. Az, hogy a Help! sem a maga négy jelöléséből, csak hab a tortán.

Érdemes leszaladni az újságoshoz, és felnyalábolni egyet a London Evening Standard mai számából, Maureen Cleave jóvoltából John Lennonról olvashatunk benne nagyképet. A Beatle Weybridge-i otthonában látta vendégül az újságírót, akit a hatalmas terek mellett Lennon könyvgyűjteménye is lenyűgöz.

Ő az az ember, aki az utolsó pillanatban lecsapott a Beatlesre. Ma már elképzelhetetlen, de ha azon a bizonyos három és fél évvel ezelőtti napon - amely pillanattól kezdve ezen a blogon figyelemmel kísérjük az együttes pályáját - George Martin nem ad esélyt a liverpooli négyeknek, könnyen lehet, hogy feladják a küzdelmet, és John Lennonnak, Paul McCartneynak, George Harrisonnak, Pete Bestnek ma polgári foglalkozása lenne (nem beszélve Ringo Starr-ról, akinek nevét soha senki nem emlegette volna a négy Beatle-ével egy mondatban).

Egyáltalán nem törvényszerű, hogy a Beatles ma is sok lépéssel versenytársai előtt jár, ahogy az sem, hogy ennyi sikerrel a hátuk mögött felderítetlen területek meghódításán munkálkodik.

Az együttes idén már harmadszor "lepi meg" a rajongói klub tagjait karácsonyi exkluzív kiadvánnyal (a korábbiak itt és itt). A lemez ezúttal sem mutat túl a komolytalan improvizációkkal tarkított poénkodáson, de ha nem várunk tőle ennél többet, mi is egészen jól szórakozhatunk rajta:

Számos kínos tévészereplés után tegnap végre egy kifejezetten nézhető produkcióban tűnt fel az együttes. A The Music of Lennon And McCartney koncepciója szerint a 45 perces adás a két Beatle szerzeményeire épül, közülük rengeteget ők maguk nem is jelentetettek meg.

A hétvégén véget ért a tíznapos brit turné, amely során nyolc város kilenc helyszínén tizennyolcszor játszották el ugyanazt a tizenegy számot. Az újabb dalok közül mindössze négyet válogattak be: az új kislemez mindkét A-oldalát, a Rubber Soul-ról pedig a Nowhere Man-t és - első alkalommal egy Harrison-szerzeményt - az If I Needed Someone-t. McCartney térfoglalását jelzi, hogy a Yesterday visszakerült a műsorba, méghozzá úgy, hogy egy elektromos zongorán kísérve magát egymaga adta elő; a blackpooli és a New York-i eset után ez mindenképp váratlan fordulat.

A Beatles mindent elért, amit a popszakmában el lehet; az őket övező őrület töretlen, bár a két hete zárult amerikai turné néhány foghíjas fellépő helyszíne arra enged következtetni, hogy kopik irántuk az érdeklődés.

A Blackpoolban két hete történteket még talán-talán lehetett ártatlan csipkelődésnek vélni, a tegnap esti Ed Sullivan Show során viszont Lennon már teljesen nyilvánvalóan adott hangot nemtetszésének partnere szólózása miatt.

Majdnem sikerült az A Hard Day's Night-hoz hasonlóan kizárólag saját szerzeményekkel megtölteni a lemezt. Mivel azonban a That Means A Lot-tal és az If You've Got Trouble-lal felsültek, a Yes It Is-t és az I'm Down-t pedig kislemezek B-oldalán szórták el, kénytelenek voltak két feldolgozással kiegészíteni a tizenkét saját számból álló hanganyagot. A "Williams-napon" rögzített két dalból a Dizzy Miss Lizzy-nek jutott hely, a Bad Boy (egyelőre?) csak az amerikai piacon boldogítja a rajongókat. Starrnak, ahogy a Beatles For Sale felvételei során is történt, az utolsó pillanatban találtak megfelelő énekelnivalót: ez lett a színpadon korábban sosem (azóta már annál inkább) játszott Act Naturally.

Lennon egoját McCartney a Can't Buy Me Love-val szurkálta meg először, a Yesterday-jel pedig valószínűleg maradandó károsodást okozott.

Tegnap befejeződtek a Help! album felvételei.

George Martin hamar meggyőzte a kétkedő McCartneyt arról, hogy bátor vállalkozás volna a három nappal korábban rögzített Yesterday-t vonósnégyessel feldobni. A szerző mondogatta ugyan a producernek, hogy nem akar olyan lenni, mint Mantovani, meg a vonósok által alkalmazott vibratotól is a hideg rázza, de csiklandozta az ötlet annyira az önérzetét, hogy belevágjon.

Azoknak, akik azt képzelik, McCartney a könnyed, csak a formai finomságokra érzékeny, felületes szerző, ezzel szemben Lennon a mélyre ásó, önmarcangoló, nagybetűs művész, figyelmükbe ajánljuk az elmúlt két felvételi nap kontrasztját.

"McCartney mintha nem lenne alkotóereje csúcsán: a héten rögzített dalainak minősége nem közelíti meg a partnere által jegyzettekét, és ami a nagyobb probléma, a saját tavalyi szerzeményeiét sem" - írtuk aggódva februárban, amikor a film betétdalaival elkészültek. Tegnap óta viszont újra Lennon önbecsülését kell félteni, nem McCartney kreatív energiáit.