Ha már kellőképp elkoptattuk az A-oldalt, ideje megfordítani a korongot:
Az eredeti borítókép, torzítás előtt (forrás: Beatles Bible)
A borító hátoldala (forrás: Norwegian Wood)
What Goes On (Lennon-McCartney-Starkey)
Nehéz volna vitatkozni Mr. Mustard kollégával.
Girl (LENNON-McCartney)
Lennon még soha ilyen kifinomultan nem fogalmazta meg visszatérő vízióját a megfoghatatlan álomnőről, akit feltétel nélkül imádhat, aki mellett kiteljesedhet, és akinek kiszolgáltathatja magát. Az édesanyja korai elvesztéséből fakadó, domináns asszony iránti vágy nem először kapcsolódik össze a halál gondolatával.
A szerző bár magával ragadó átéléssel énekli dalát, nem bírja ki, hogy ne tegye idézőjelek közé vallomását: a középrészben hallható „tit-tit-tit” vokál bizony nem másra vonatkozik, mint az áhított nő mellére. Némi „vokálanalízissel”egyébként képet alkothatunk az együttes utolsó felvételi napon változó fáradtsági fokáról is. A You Won’t See Me során egy korábban használt fordulat kelletlen ismétlésére futotta csak, néhány órával később, a Girl felvételére viszont átestek a holtponton, és az ökörködésben találtak túlélési eszközt. Ennek jele a refrénben összeszorított fogak közötti erőltetett levegővétel is (biztosan lesznek, akik majd a marihuána letüdőzésére asszociálnak róla).
A dal végére tartalékolt, Zorba-áthallásos gitárszólóval, az indiai és a francia mellett a görög zenei kultúra is beszivárgott a Rubber Soul albumra.
I'm Looking Through You (Lennon- McCARTNEY)
Lennonnal ellentétben McCartney a legkevésbé sem képzeletbeli nőkhöz szól. Az ősz során Jane Asherrel egyre távolabb kerültek egymástól; eleinte a Beatle csak értésére kívánta adni, mi minden nem tetszik neki (We Can Work It Out), pár héttel később viszont már azt harsogja, hogy átlát rajta (I’m Looking Through You), majd amikor a színésznő egy turné okán magára hagyja, McCartney úgy érzi, el is veszítette őt (You Won’t See Me). Talán maguk sem tudják, együtt vannak-e még egyáltalán, de az biztos, hogy McCartney közben hódol a földi örömöknek.
Ennek a dalnak futottak neki a legtöbbször, négy felvételi napon három egészen különböző verziója került szalagra, amelyek közül az utolsót fogadták el. Starr a dob és a csörgődob mellett orgonán is közreműködik, Harrison pedig az is lehet, hogy nem szerepel rajta: McCartney hangról hangra szerette volna előírni neki, mit játsszon a szólógitárján, aminek, úgy tűnik, az lett a vége, hogy a szerző kezében szól a hangszer.
In My Life (LENNON-McCartney)
Ilyen bölcs és kitárulkozó visszatekintéseket hatvan fölött szokás írni, nem huszonöt, illetve huszonhárom évesen. Az egyedülálló siker koravénné teszi az együttes tagjait, különösen az útkeresésben lévő Lennont – aminek mi, hallgatók vagyunk a legfőbb haszonélvezői. A liverpooli időkbe visszakalauzoló In My Life Lennonból csírázott ki, de McCartney gondozta a folyamatot.
George Martinnak a Yesterday után másodszor adatott meg, hogy Beatles-dalhoz szerzőként járuljon hozzá: az elektromos zongorán félsebességgel rögzített, majd gyorsítva lejátszott szólója méltó dísze az album talán legmélyebbre hasító dalának.
Wait (Lennon-McCartney)
Annyiban biztosan érződik, hogy az év első felében készült dalról van szó, hogy a szöveg megközelítőleg sem olyan fontos még, mint az elmúlt hónapokban komponáltak esetében. A Wait ezzel együtt is üdítő színfoltja a lemeznek, tempóváltásaival különösen Starr számára biztosít változatos érvényesülési lehetőséget. Bár a két dal sem tartalmában, sem értékében nem vethető össze, a Wait verzéinek és refrénjeinek hangulata, erőteljes előadásmódja vetekszik a We Can Work It Out középrészével. Ízig-vérig Lennon-McCartney szám, öröm hallgatni.
If I Needed Someone (Harrison)
Meglehetősen takarékosan bánik a dal az akkordokkal, ha másból nem, ebből is érződik Harrison egyre erőteljesebb vonzódása az indiai zenéhez. Ebben van némi szerepe a Byrds együttes Roger McGuinn-jének is, akinek a The Bells of Rhymney című dalából kölcsönözte Harrison a gitármotívumot. Az If I Needed Someone bár okvetlenül előrelépés az előző lemez két Harrison-szerzeményéhez képest, megközelítőleg sem olyan izgalmas, mint a Think For Yourself.
Run For Your Life (LENNON-McCartney)
Ha lett volna még egy-két dal talonban, vagy ha a 12-Bar Original-ból sikerült volna kihozni valamit, talán meg sem jelenik a Run For Your Life. Lennon ezzel elkerülhette volna, hogy magyarázkodnia kelljen a Rubber Soul-on sorakozó mély és őszinte dalait ellenpontozó, primitív szexizmusba öntött féltékenységéért, amit ebben a számban megénekel. Mintha George Martin is igyekezett volna eldugni azzal, hogy a korong végére tette; ez csak azért kár, mert az első négy lemezen még mintha kiemelt figyelmet fordítottak volna a méltó lezárásra.
Ha nem is tökéletes, de minden korábbinál figyelemre méltóbb albumot alkotott a Beatles, amivel újfent lehagyta versenytársait. Fél évvel ezelőtt ez távolról sem látszott egyértelműnek: a Help!-ben jóval kevesebb volt az innováció, miközben a Stonestól a Beach Boys-ig, a Kinkstől a Who-ig számtalan együttes zárkózott fel a Beatles mögé tabudöntögetésben.
Vegyük észre azt is, hogy az együttes lassan, de biztosan falat épít maga köré: csökken a vállalt fellépések száma (épp zajlik ugyan egy rövid brit turné, de ezt is úgy kellett kikönyörögni belőlük, miután nyáron bejelentették, hogy idén egyáltalán nem lépnek fel hazai pályán), a BBC-nél már nincsenek élő rádióműsoraik, a tévészerepléseket pedig konzervvideókkal kezdik helyettesíteni. Ahogy Harrison nemrég nyilatkozta, minél kevésbé kell rohanásban élniük az életüket, annál inkább el tudnak mélyülni az alkotó munkában; a Rubber Soul minősége okvetlenül őket igazolja.
Az első öt lemez kritikája: