Japánban csak a Budokant „szentségtelenítették meg”, a Fülöp-szigeteken viszont az elnöki házaspárt törölték képen – anélkül, hogy tudtak volna róla.
A vasárnapi Manilába érkezésük pillanatától kezdve az egész ott tartózkodásuk egy rémálom volt. A reptéren elválasztották az együttest és a menedzsmentjét, katonák kísérték őket mindenfelé, de a szervek részéről nyoma sem volt a világ bármely pontján feléjük irányuló tiszteletnek; körülbelül úgy bántak velük, mint egy csapat fogvatartottal.
Miután valami jachton kellett tölteniük az estét, a hétfői két fellépés előtt szerették volna alaposan kipihenni magukat a szállodai szobájukban. A manilai rezsimnek azonban más tervei voltak. Az elnöki palotában rengeteg ember, köztük gyerekek várták az együttes felbukkanását, a fogdás házi gazdája pedig maga a first lady, Imelda Marcos lett volna. Már ha a Beatles méltóztatott volna megjelenni, de ők ekkor a hotelszobájukban punnyadtak.
Imelda Marcos várakozik (forrás: Philippine Fail)
Kisvártatva meg is érkezett a különítmény a szállodába, de Brian Epstein nem volt hajlandó előkeríteni a fiúkat. Az sem izgatta különösebben, hogy a manilai brit nagykövet is nemsokára nyomatékosan ezt javasolta neki. A Beatles menedzsmentjével, tehát vele nem egyeztették a mai programot, így aztán ő mossa kezeit. Kisebb csoda, hogy nem törték rá a hotelszoba ajtaját az együttesre, akik egyébként addigra már nézték a tévében, ahogy egy kisebb tömeg vár rájuk, ők pedig nem érkeznek meg.
A színpadon többé-kevésbé minden rendben (forrás: Philippine Fail)
Bár délután és este a Rizal Memorial futballstadionban végül óriási érdeklődés mellett tartották meg a két koncertet, a borzalom csak ez után következett. Kedden minden újság az elnöki párt megalázó liverpooliakkal a címoldalán nyitott, a hatóságokat pedig arra utasították, hogy hagyják sorsára az együttest. Rendőri biztosítás nélkül kellett tehát eljutniuk a reptérre, úgy, hogy közben az állami propaganda ellenük hangolta a közvéleményt. A szállodából még csak-csak kijutottak, de a reptéren több civil is rájuk támadt, a személyzet pedig azt hajtogatta, hogy semmiféle védelem nem jár nekik, ők is csak egyszerű utasok.
A négy Beatle-t, ahogy menekültek a tranzitban, saját stábja mentette meg a komolyabb sérülésektől. Ők viszont nem úszták meg. Epsteint arcon ütötték és lágyékon rúgták. A road menedzsert, Mal Evanst a mellkasán érte rúgás, vérezve kullogott el a biztonságos zónáig. A sofőr, Alf Bicknall járt a legrosszabbul, neki egy bordája is eltört.
Még a gépen sem nyugodhattak meg. Evanst és az incidenst olcsón megúszó sajtófőnököt, Tony Barrow-t leparancsolták a fedélzetről. Rettegtek, hogy nélkülük száll fel a gép, ők pedig a földi pokolban ragadnak (Evans a feleségére utalva, odavetette: „mondjátok meg Lilnek, hogy szeretem”). Az óráknak tűnő adminisztratív kötekedés 45 percig tartott, a stáb végül teljes létszámban elhagyhatta a Fülöp-szigeteket.
Harrison már ki is jelentette, hogy egy esetben hajlandó visszatérni: ha ledobhat egy bombát az egész kócerájra. Az Új-Delhibe tartó hosszas repülőút során valamelyest feloldódtak, de a német és a japán rossz élmények után most talán tényleg elérték a mélypontot. Ha rajtuk múlna, lemondanák az augusztusi amerikai turnét.
