A Please Please Me épp nyolc hónappal ezelőtti megjelenése után ötven nappal lett listavezető, ahonnan most már nagy valószínűséggel csak a ma boltokba került With The Beatles fogja letaszítani.
A két album között megjelent két kislemez (From Me To You / Thank You Girl, She Loves You / I’ll Get You) minden várakozást meghaladó magasságokba repítette az együttest, az új albumról pedig egyetlen számot sem terveznek külön kislemezként piacra dobni, mivel pár nap múlva az I Want To Hold Your Hand-től várják az újabb robbanást.
Pedig sem az It Won’t Be Long-gal, sem az épp zajló brit turné minden állomásán felcsendülő All My Loving-gal nem vállalnának nagy kockázatot, mindkettő velejéig slágerszám; csak a Beatles engedheti meg magának, hogy ilyen aduászokat hagyjon egy nagylemezen meglapulni.
Ha így folytatják, talán még azt is elérik, hogy a slágerszámok helyett (vagy mellett) egyre többen hegyezzék a fülüket az albumokra. A With The Beatles-re érkezett 300 ezret is meghaladó előjegyzésszám mindenesetre ezt vetíti előre, ahogy a hanganyag ígéretes minősége is.
It Won’t Be Long (LENNON-McCartney)
A korongra leereszkedő tű sercegését megtörő üvöltéstől a hallgató először is szívbajt kap, majd – a megsüketülés elkerülése végett – a hangerő-szabályozóhoz kap, hogy aztán fokozatosan visszahangosítsa, különben nem bír betelni a szoba terét kitöltő adrenalinbombával. A Lennon jegyezte dalba mindent belesűrítettek, ami lelkesítésre alkalmas: zengő vokál, kidolgozott középrész, lassított kiállás, meghökkentő lezárás, na meg persze a jól bevált „yeah-yeah”-védjegy. A kisebb-nagyobb keverési tökéletlenségek ellenére sem tudunk róla, hogy indult volna valaha nagylemez hatásosabban.
All I’ve Got To Do (LENNON-McCartney)
Talán a lemez egyetlen szerkesztési hibája, hogy a felvillanyozott hallgatónak már a második számnál le kell eresztenie. Olyan, mintha az együttes sem tudná még, mit kezdjen ezzel a dallal, a részleteket is csak félig-meddig dolgozták ki. A leginkább lüktető szakasz, a középrész lekerekítetlenül ér véget, ahonnan koncepciótlanul huppanunk vissza a verzerefrénbe, a második alkalommal pedig a tessék-lássék elúszásba. Az All I’ve Got To Do-t a szerző energikus előadása menti meg: az egyszerű szöveg őszinte vágyakra utal, amelyek a második középrészben törnek elő igazán mélyről.
All My Loving (Lennon-McCARTNEY)
McCartney rendhagyóan keletkezett dalában minden benne van, amiért a szerző máris irigyekkel büszkélkedhet: már első hallásra olyan, mintha egész életünkben ismertük volna, a női szíveket a szöveg és az ellenállhatatlan előadás azonnal rabul ejti, de a fanyalgók sem tudják nem elismerni a kidolgozott, de így is tökéletesen természetes sodrású dalt. Az idén született közös szerzeményekben is egyre inkább tetten érhető McCartney dalszerzői tehetsége, az All My Loving-gal azonban önálló alkotóként is tekintélyt parancsol magának.
Don’ Bother Me (Harrison)
Nemcsak ahhoz képest emlékezetes szám, hogy Harrison első szerzeményéről van szó. Nagy mutatvány ugyan nincs, sajátos húzás, friss szín, pattogó kiállás annál inkább. Starr szokatlan, latinos tempót diktál, de a többiek is megtámogatják a dalt valamilyen ütős hangszerrel. Az eredmény minimum önbizalom-erősítő, soha rosszabb kezdetet.
Little Child (Lennon-McCartney)
Rengeteget bíbelődtek ezzel a számmal, a végkifejlet mégis valahol a „felejthető” és az „egynek jó” nem túl széles határmezsgyéjén állapodik meg. Bár Starr is szóba jött, mint potenciális szólóénekes, végül a két szerző egymást túlkiabálva ad némi fazont a produkciónak (vagy inkább Lennont halljuk megkettőzve?). Az ócska szövegre mentség lehet, ha így kívánják gúnyolni az üres csajozós dumát nyomó fiatalokat, annyira azonban még így sem szórakozunk jól, hogy ne értékelnénk nagyra a dal rövidségét.
Till There Was You (Willson)
Brian Epstein sikeresen bújtatta öltönybe a bőrszerkós Beatlest, és amikor ezt a dalt adják elő, nem is tűnik rendszeridegennek a jelmezük. McCartney vonzódása a giccshez kevéssel ugyan, de a jó ízlés határán belül marad, ami jól kihasználható olyan alkalmakkor, amikor az idősebb és / vagy az elitebb közönség igényeit is ki kell elégíteni. A The Music Man című darabból kiemelt számot McCartney Peggy Lee előadásában ismerte meg, majd dolgozta át, hogy aztán végérvényesen Beatles-számmá avanzsálhasson. Harrison szólóját pedig már az All My Loving-nál illett volna megdicsérni; sokoldalúságát jelzi, hogy a tőle távol álló stílushoz is könnyedén alkalmazkodik.
Please Mister Postman (Holland-Bateman-Garrett-Dobbins-Gorman)
Az első album is tele van lányegyüttesek feldolgozásával, a Please Mister Postman ezt a sort folytatja. A tavalyelőtti Marvelettes-dalnak valószínűleg a játékos vokálja fogta meg Lennont, és fordította le a Beatles nyelvére. Ez annyit tesz, hogy koncerten is feltüzelő erővel bíró, üvöltözős számot faragott belőle, ahol Starrnak sem kell visszafognia magát. A kiállásokkal teli, lendületes számért annak ellenére sem lehet nem lelkesedni, hogy kiveszett belőle a Marvelettes-verzió könnyedsége.
A borítóról részletesen itt (kép forrása: Beatles Bible)
Roll Over Beethoven (Berry)
Épp ideje volt, hogy Chuck Berry, mint az együttes egyik legnagyobb idolja (és akinek a legtöbb számát játsszák élőben) felbukkanjon egy Beatles-lemezen. Nehéz lett volna ennél jobbat választani: a múlt magunk mögött hagyására biztató szám aktuálisabb, mint a szerző korában (hét évvel ezelőtt), amikor a rock and roll tört utat magának. A legtöbb Berry-szerzeményt Lennon énekli színpadon, ezt azonban Harrison már két éve átvette tőle, és a szólóval is ő brillírozik – most is, élőben is.
Hold Me Tight (Lennon-McCARTNEY)
Hányatott sorsú dal, amivel már a Please Please Me felvételein befürödtek, majd szeptemberben vették elő újra. Az életigenlő hangulat illeszkedik a bugyuta szöveghez, de néhány formabontó megoldás mégiscsak figyelemreméltó. Ilyen az in medias res kezdés (a középrész utolsó ütemei köszönnek be a semmiből), a középrészbe átnyúló verzerefrén szövege („It’s you… – …you don’t know”), vagy a lassító befejezés, ami még az It Won’t Be Long-énál is különlegesebb.
You Really Got a Hold On Me (Robinson)
Lennon bátor döntése volt belevágni ennek a dalnak a feldolgozásába, a végkifejlet pedig egyenesen lenyűgöző. Már az első stúdiónapon ajnároztuk eleget, nem ismételnénk magunkat. Érdemes megfigyelni, milyen magabiztosan játszották már a május 24-ei BBC- vagy a néhány héttel ezelőtti svéd rádiónak készült felvételen is.
I Wanna Be Your Man (Lennon-McCartney)
Amekkora katarzist váltott ki a dal megszületése, annyi fejfájást okozott a rögzítése. Starr mintha nem lenne feldobva tőle, hogy ez a szám jutott neki, az előző lemezen a Boys-t inkább magáénak érezhette. Három hete a Rolling Stones már kijött a maga verziójával; míg a Beatlesnek legfeljebb töltelékdal, Jaggeréknek az áttörés reménysugara. Ha nekik bejön, egy életre hálásak lehetnek John Lennonnak és Paul McCartneynak.
Devil In Her Heart (Drapkin)
A lemez rejtélye. Számtalan erősebb feldolgozás van a kisujjukban, amelyek közül bátran válogathattak volna, mégis erre a súlytalan giccsre esett a választás. Miután Harrison önálló dallal jelentkezett (sőt, végül a Roll Over Beethoven is beverekedte magát), a döntés azzal sem védhető, hogy számára akartak volna szólóéneket biztosítani.
Not A Second Time (LENNON-McCartney)
Mintha George Martin is csak túl akart volna lenni már a lemezen, amikor a zongoraszólót kénytelen-kelletlen feljátszotta. Pedig ha a szabálytalan építkezésű dallal Lennon kevéssel többet foglalkozott volna, vagy partnerét bevonta volna például a befejezés kidolgozásába, különleges élményt is nyújthatna – így viszont legfeljebb be nem váltott ígéret marad.
Money (That’s What I Want) (Bradford-Gordy)
A Beatles nem bízza a véletlenre lemezeinek végkicsengését. A Money ha nem is übereli, megközelíti a Twist And Shout kirobbanó erejét, amivel a Please Please Me búcsúztatta hallgatóit. Hogy a Money a legjobbat hozza ki az együttesből, már jó párszor feltűnt, a hangzás mégis minden várakozást felülmúl. Az első felvételi napon a Beatles különösen jó formában lehetett, a folyamat betetőzésével (a lemez mai piacra dobásával) pedig már nincs is más dolguk, mint figyelni az értékesítési adatokat, majd számolni a pénzt. Hiszen „ez az, amit akarnak”. Pontosabban a szabadságot, amit remélnek tőle. Lennon ugyanis érezhetően az „I wanna be free”-t énekli a legnagyobb átéléssel.
Update (18:39, GMT): Néhány perccel ezelőtt Dallasban merénylet áldozata lett az Amerikai Egyesült Államok elnöke, John F. Kennedy. A Beatlest a Stockton-on-Tees-i Globe moziban éri a hír, de még azt sem tudják, elhiggyék-e egyáltalán. A számos előadót felvonultató koncertet nem szakítják félbe. A következmények beláthatatlanok, de Amerikának biztosan kisebb baja is nagyobb lesz, mint hogy a CBS-en tegnap bemutatott brit őrülettel foglalkozzon.
