Embertelen terhelés mellett, a kontinenseket behálózó fellépések, a rádiós és tévés megjelenések között a stúdióba szinte csak a lukas óráikban beugorva rögzítették augusztus 11. és október 26. között a ma boltokba került, negyedik nagylemezüket, amelynek némi cinizmustól sem mentesen a Beatles For Sale címet adták („Beatles áru”-nak ugyanúgy fordítható, mint „Eladó Beatles”-nek).
Senki nem várta tőlük, hogy a nem egész öt hónappal ezelőtt megjelent A Hard Day’s Night nyomvonalán haladva kizárólag saját szerzemények sorakozzanak rajta; már az is kisebb fajta csoda, hogy az első két lemezhez hasonlóan a 6 feldolgozás mellett 8 eredeti Beatles-kompozíció el tudott készülni.
Forrás: Beatles Bible
A megint csak Robert Freeman által lőtt borítófotóról visszaköszönő kimerültség is sejteti, az eddigiektől némileg eltérő hangulatú hallgatnivalóra számíthatunk. Nincs mire várni, dobjuk fel a korongot, eresszük rá a tűt!
No Reply (LENNON-McCartney)
Mind a három korábbi album nagyobb erőbedobással indult, de ha igaz az, hogy az indító dal határozza meg egy lemez hangulatát, a No Reply-nál aligha választhattak volna szerencsésebben. Lennon a szövegben megjelenő csalódottságát legalább olyan pontosan adja vissza a lomha alaptempó, mint a dühét a duplázott énekkel feldobott szakaszok. A meglepetésekkel teli, tökéletesen egyedi hangzásért Starr pimasz váltásai és George Martin alig észrevehető zongorajátéka egyaránt felelősek. A Beatles dalaiban már sokszor méltatott középrészek tekintetében pedig újabb csúcsponthoz érkeztünk: ha csak fél percet hallgatsz meg a No Reply-ból, ez legyen az (1:03-1:33). A felvétel során volt szó a középrész megismétléséről, de végül letettek az így tökéletesen kompakt dal felesleges elnyújtásáról. Nem túl kockázatos megjósolni, hogy követőik között lesznek, akik csak azért is eljátsszák majd másodszorra.
I'm A Loser (LENNON-McCartney)
„A világ csúcsán tanyázó együttes vezéregyénisége mosolygós talpalávalóba csomagolva hozza rajongói tudomására, hogy amit ők látnak, az csak egy maszk, ő egyáltalán »nem az, akinek látszik«, hanem történetesen vesztesnek érzi magát. A tartalom és a forma közötti feszültség egyrészt lennonosan eredeti, másrészt nem lehet nem észrevenni benne Bob Dylan hatását” – írtuk a felvétel másnapján, nem sejtve, hogy két héttel később egy közös füvezés keretében meg is ismerkednek a folk-költővel. Vajon a koncerteken extázisban csápoló tini lányok mikor gondolkodnak el rajta, hogy már nem felhőtlen szerelmes dalocskákra ropják?
Baby's In Black (LENNON-McCARTNEY)
Augusztusban ezzel a Lennon-McCartney koprodukcióval indultak a lemez felvételei, feljavítására pedig később már nem volt sem idejük, sem érkezésük. Pedig a gyász témájának megéneklése van annyira szokatlan és mély, hogy érdemes lett volna némi utómunkával még átélhetőbbé tenni. Egy biztos, a már több mint két éve elhunyt ex-Beatle-t, Stuart Sutcliffe-et gyászoló Astrid Kirchherr akkor is meg fog hatódni a dal hallatán, ha a szerzők nem neki szánták.
Rock And Roll Music (Berry)
Három dalnyi önmarcangolás után itt a felüdülés: az egyetlen felvétel alatt lezavart Chuck Berry himnuszt Lennon lehengerlő lelkesedéssel, teljes alázattal énekli végig. Ha nem játszották élőben ötszázszor, akkor egyszer sem, még sincs nyoma semmiféle fásultságnak, ellenkezőleg, olyan szikrázó energiával játszanak mind a négyen (a rock and rolll zongoristává átlényegülő Martinnal együtt öten), mintha csak arra vágynának, hogy produkciójukat hallva maga Berry törjön ki spontán tapsban.
I'll Follow The Sun (Lennon-McCARTNEY)
Egyik Beatle sem tartja túl nagyra ezt a McCartney-szerzeményt, pedig ahhoz képest, hogy kölyökkorában ütötte össze, kifejezetten előremutatónak mondható. A szerző meggyőző éneklése ma is kedvelhetővé teszi a dalt, annak eldöntését pedig a hallgatóra bízzuk, hogy vajon Lennon vagy Harrison énekel-e vele duettet (esetleg McCartney hangját kettőzték meg). Azzal kapcsolatban is várjuk a tippeket, hogy Starr mit ütlegel: a saját térdét vagy inkább egy gitár testét?
Mr. Moonlight (Johnson)
A Leave My Kitten Alone ejtését fájlalók minden bizonnyal a Mr. Moonlight lemezre kerülése miatt fognak értetlenkedni, nem is ok nélkül. Az első felvételek kétségkívül gyengék voltak, később viszont nekiálltak újra, és Lennon jó formájának köszönhetően sikerült is az eredeti Dr. Feelgood-verziót felülmúlni. Főleg a beköszönő üvöltése emlékezetes, McCartney Hammond-szólójára viszont talán a ciki a legtalálóbb jelző. Harrisont először, és vélhetően utoljára hallhatjuk afrikai dobon közreműködni.
Kansas City / Hey Hey Hey Hey (Leiber-Stoller / Penniman)
Ahogy Lennon a Rock And Roll Music-ban, úgy McCartney a Little Richard egyvelegben brillírozik – bár ebben a kategóriában a Long Tall Sally marad számára a csúcs. Szeptemberben Kansas Cityben akkora sikert arattak vele, hogy azonnal egyértelművé vált a helye a lemezen. A szintén egyetlen nekifutással rögzített döngölő két percre visszarepíti a hallgatót a Cavernbe.
Eight Days A Week (Lennon-McCARTNEY)
Beúszás. Ez a Beatles legújabb találmánya. Pofonegyszerű ötlet, hogy fokozatosan felhangosodva kezdődjön el egy dal, mégsem jutott eddig senkinek az eszébe. A B-oldalt beúszással indító Eight Days A Week elejéről így már nem hiányzik az az intro sem, amelynek csiszolgatásával rengeteg stúdióidejük ment el. Érdekes az is, hogy az elsősorban McCartneyhoz köthető számban úgy tűnik, inkább Lennon énekhangja érvényesül (bár ezen a felvételen annyira egyforma a hangjuk, mint a Misery esetében volt). Az Eight Days A Week a lemez első három, orrlógató dalának üdítő kontrasztja, amelynek értékéből csak a tartalmatlan szöveg von le egy keveset.
Words Of Love (Holly)
Buddy Holly előtti főhajtás. Ez nagyon is helyénvaló, csak azt fedi homály, hogy a már öt éve balesetben elhunyt idolnak miért pont ezt a már a maga korában is ódivatú számát választották, amikor tucatnyi Holly-dal a kisujjukban van. Annyit érdemes még feljegyezni, hogy a Words Of Love volt az első felvétel, amelyben először alkalmaztak duplázott éneket, a Beatles verziójában azonban nem éltek ezzel, itt Lennon és McCartney együtt álltak mikrofonhoz.
Honey Don't (Perkins)
A korábban még Lennon énekével színpadon tartott Perkins-dal a záró felvételi napon került lemezre Starr előadásban, aki utoljára énekelt mandulával a torkában (tegnapelőtt megszabadították tőle). A borítókép mellett ezen a felvételen érezhetők igazán a fáradtság jelei.
Every Little Thing (Lennon-McCARTNEY)
Még egy McCartney-dal, ahol Lennon szólót énekelhet, sőt, a szerző ezúttal csak a refrénben vokálozik neki. Az Eight Days A Week-kel ellentétben viszont itt szó sincs légies életigenlésről, valószínűbb, hogy McCartney Jane Asherrel való viszontagságos kapcsolatába kapunk újabb betekintést. A játékos dallam mindvégig nyugtalanító feszültséggel jár együtt, ez a kettősség biztosítja a dal sajátos atmoszféráját, amelyet Starr baljós üstdobja tesz még fenyegetőbbé.
I Don't Want To Spoil The Party (LENNON-McCartney)
A lemez legkevésbé megkapó Lennon-dala, pedig önmarcangolásban itt sincs hiány. A country-and-western stílus Harrisont is előtérbe helyezi: nemcsak a gitárszólót játszhatja el, de Lennonnak az énekszólamban is besegít. A hamar unalmassá váló számnak leginkább a párhuzamos mollba váltó középrész ad némi fazont.
What You're Doing (Lennon-McCARTNEY)
Ahogy Lennon leginkább saját magából, úgy McCartney mostanában a párkapcsolatából merít ihletet: az Every Little Thing mellett a What You’re Doing is ennek a gyümölcse. Az első felvételek nem teltek jó hangulatban, egy hónappal később azonban már sikerült rendezni a sorokat, McCartney pedig már a keverőpulthoz is odamerészkedett. A She’s A Woman óta egyre jobban izgatja a fantáziáját, hogyan tudná feldobni a hangzást stúdióeszközökkel, ennek eredménye most a túlvezérelt gitár és a kocsmai zongora. A dobbal való indítás szintén szokatlan, de mindezekkel a kísérleti elemekkel együtt sem lett lenyűgöző a végeredmény.
Everybody's Trying To Be My Baby (Perkins)
Harrison végre lemezre énekelhette bálványának egy 1958-as szerzeményét, bár nem mondhatni, hogy az önimádó dalszöveg egybevágna az egyéniségével. A lemezen ez a harmadik szám, amit egyetlen alkalommal vettek fel, de ez lett a legkevésbé meggyőző, a legnagyobb jó indulattal is csak élvezhetőnek minősíthetjük. Az eredetihez képest a Beatles hozzáadott értéke a duplázott befejezésben merül ki, amiről a felvétel idején aligha sejtették, hogy negyedik nagylemezük lezárása is lesz egyben.
A Beatles For Sale ha nem is olyan egységes, mint az A Hard Day’s Night, számos invenciózus momentumot tartalmaz, és azt se felejtsük el, hogy ugyanebben az időszakban készítették el a múlt héten piacra dobott I Feel Fine / She’s A Woman kislemezt. Ezekkel együtt tíz új saját szerzeménnyel gazdagodott a Beatles-életmű, és a feldolgozásszámok között is akadnak emlékezetesek. A most megkezdett rövid pihenést mindenesetre ennek a hanganyagnak az ismeretében is megérdemlik.
