George Harrison törte meg a jeget. Az ő lélekjelenléte nélkül aligha távozhatna lemezszerződés-esélyesként a Beatles a Parlophone-tól.
Márpedig mindannyian tudták, hogy ez az utolsó esély. Az elmúlt mintegy fél évben, amióta Brian Epstein menedzserként egyengeti a Liverpoolban és Hamburgban már sikeres banda útját, számos kiadó kosarazta ki őket. A január elsejei Decca-meghallgatás volt a legfőbb kudarc: azt hitték, 15 dalból álló eklektikus repertoárjukkal elkápráztatták a stúdiót, hosszú hetekig tartó várakoztatás után mégis azzal utasították el a „túlságosan Shadows-os hangzású” együttest, hogy a „gitáros zenekaroknak már leáldozóban van”. Hogy, hogy nem, a Tremeloesszal mégis szerződést kötöttek.
Május 9-én azonban felcsillant a remény. Epstein ekkor állapodott meg George Martinnal, a londoni Parlophone producerével a mai meghallgatásról. Bár a menedzser a nyilvánosság előtt előszeretettel lobogtatta a megkötött szerződést, valójában az inkább a kiadót védi, lemezkészítésre nem vállal kötelezettséget. Epstein persze ezt nem hangsúlyozta fiai előtt. A színpadon egyre ütőképesebb Beatles nem túl kellemes stúdió-tapasztalatai miatt ma amúgy is erős lámpalázzal érkezett az Abbey Roadra. A késéstől való félelmüket a megrökönyödés váltotta fel: az EMI-leánykiadó hatalmas belső tereiben őrült tudósoknak ható fehérköpenyes figurák alapján inkább érezték magukat űrkutatási bázison, mint lemezstúdióban.
Nem mondhatni, hogy a parlophone-osok lesték volna a liverpooli ismeretlenek kegyeit: maguk cipelték be felszerelésüket a stúdióba, s miután végre rázendítettek, Martint hol látták a keverőpult mögött, hol nem. Mivel tudták, az ő szava lesz a döntő, meglehetősen demoralizálóan hatott, hogy a próbák alatt a producer inkább a büfét részesíti előnyben. Be kellett érniük az asszisztens Ron Richards-cal, akinek a feszültségoldás mellett az volt a feladata, hogy lemezfelvételre esélyes dalokat válasszon a kínálatból.
Manapság nem sok előadó büszkélkedhet saját szerzeményekkel, a Beatlesben viszont Paul McCartney mellett már John Lennonnak is előtörtek szerzői ambíciói, sőt, Harrison is kezd túllépni a gitárszólók fejlesztgetésén. Nem véletlen, hogy az elcsépelt, de lendületes sodrású Besame Mucho mellett három saját szerzeményre esett a választás: McCartney dalai közül a Love Me Dot és a P.S. I Love Yout, Lennontól pedig az Ask Me Whyt rögzítették.
A nem éppen bonyolult szerkezetű Love Me Do frissessége meg is csapta az addig közönyös hallgatóság orrát, olyannyira, hogy Norman Smith hangmérnök azonnal visszakérette Martint a stúdióba. A producer nem volt elvarázsolva a hallottaktól, de az eredeti hangzásra ő is azonnal felfigyelt. A középrészben laikus számára is érzékelhetően bizonytalankodó dobosról, Pete Bestről viszont hamar kiderült, hogy nincs egy súlycsoportban társaival – Martin ezt egyelőre megtartotta magának. Nem fukarkodott viszont a produkció javítható hibáinak kíméletlen elemzésével, amitől az őszinte kritikához nem szokott Beatles hamar lelombozódott. A producer azzal adta át a szót a fiataloknak, hogy megkérdezte, volt-e bármi, ami nekik nem tetszett. Néhány pillanatnyi kínos csend után Harrison replikázott: „Nekem a maga nyakkendője nem tetszik.”
Martin vette a lapot, a Beatles pedig ettől fogva a legjobb formáját hozta. A változó színvonalú zenei produkció után spontán kabaréval szórakoztatták az egybegyűlteket; pillanatok alatt az egész Parlophone-stábot zsebre vágták. Pontosabban csak Lennon, McCartney és Harrison – Best, mint általában, most is hallgatag maradt.
Az, hogy Martinnal egy hullámhosszra kerültek, valószínűleg a legfontosabb fordulat eddigi pályafutásuk során. Most már az lenne a csoda, ha ezek után a Beatles nem készíthetne lemezt a Parlophone-nál. Valami ma megtörtént.
