A dupla A-oldalas kislemezzel együtt mától boltokban a Beatles hatodik albuma, a Rubber Soul.
A cím nem árul el sokat a tartalomról, nem tűnik többnek egy közepes szóviccnél: az azonosan kiejtendő rubber sole a cipők gumitalpát jelenti, a rubber soul pedig talányosan annyit, hogy gumilélek. Azért is tetszhet McCartneynak ez a fordulat, mert nemrégiben egy idősödő amerikai soulzenész azzal fitymálta le Mick Jaggert, hogy hiába nem rossz a zene, amit csinál, egy brit, „műanyag-lelkű”, fehér pasi csak „műanyag soul”-t képes előállítani. Az, hogy McCartneynak beakadt a „plastic soul” kifejezés, már az I’m Down első felvétele után hallhattuk.
Az ismét Robert Freeman által készített borító a kép térbeli eltorzításával igazodik a címhez:
Forrás: Beatles Bible
A borító inkább attól figyelemre méltó, ami nem szerepel rajta. Elvis óta talán a Beatles az első, aki megengedheti magának, hogy a saját nevét lehagyja a borítóról – senkinek nincs szüksége betűkre a beazonosításhoz.
Sürgősen dobjuk fel azt a korongot a lejátszóra, annak is az A-oldalát! (A B-oldalra később térünk vissza.)
Drive My Car (Lennon- McCARTNEY)
Talán a Beatles For Sale-t kivéve minden Beatles-lemez robbanékonyan indult, de a Drive My Car-t indító gitárok az összes eddiginél nagyobb hatásúak. A McCartney-alapot Lennon pofozta ki, de a Harrisonra ható Otis Redding is kellett a minden korábbinál keményebb hangzás eléréséhez (a ma kislemezen megjelenő, szintén acélos Day Tripper-t három nappal később vették fel). A Drive My Car azonnal jelzi a hallgató számára, hogy vége a semmitmondó szerelmes szövegek időszakának: ebben a dalban, a humoros vonalvezetés mellett, nyílt erotikus utalások is megjelennek.
Norwegian Wood (This Bird Has Flown) (LENNON-McCartney)
Lennon már év elején megmutatta az akkor még vázlatos dalt George Martinnak, furcsa is, hogy a Help! felvételei során nem vették elő. A keserédesen humoros történet megint csak jelzi, hogy az együttes egyre inkább figyel a szövegre. A lemezen ez a második szám, amelynek egyszerre (1) eltéveszthetetlen a szerzője, (2) a partner hozzájárulása rengeteg dobott rajta, (3) a textúrához Harrison adja hozzá a legtöbbet. McCartneyé ugyanis az ötlet, hogy a hoppon maradt férfi gyújtsa fel a női hölgy házát, sőt, a középrész is leginkább tőle származik – miközben Harrison szitárjátékával emeli egészen új dimenzióba Lennon dalát.
Csak két szám meghallgatása után arra kell jutnunk, hogy ezek is alkalmasak volnának arra, hogy dupla A-oldalas kislemezen jelenjenek meg. Nincs ma a piacon még egy olyan formáció, amely ezzel a sokoldalú termékenységgel versenybe tudna szállni.
You Won’t See Me (Lennon- McCARTNEY)
Az utolsó felvételi napon rögzített dal vontatottságán érződik a fáradtság, s bár van neki tisztességesen megírt verzerefrénje, középrésze, hamar kifullad, amiért azért is kár, mert a Ticket To Ride után ez lett a második dal, ami meghaladja a három percet – nincs benne ennyi. George Martin Beatles melletti működésének első feketepontját könyvelhetjük el azzal, hogy épp az elé a Nowhere Man elé helyezte el a lemezen, amelynek fantáziátlan vokálját, jobb ötlet híján, ebben a dalban megismételték.
Kis színes: Road menedzser asszisztensük, Mal Evans, valahogy odakeveredett a Hammond-orgonához, hogy egyetlen A hangot nyomva tartson az utolsó verzerefrén alatt. Ez a szofisztikált zenei közreműködés elég volt ahhoz, hogy Mal ”Organ” Evans-ként felkerüljön a neve a borítóra.
Nowhere Man (LENNON-McCartney)
Lennonra kevéssé jellemző a történetmesélés, a Rubber Soul albumon viszont ez már a második fikcióba öntött önvallomása. Seholember látszólag távol áll a szerzőtől, valójában a „kövér Elvis” időszakán még nem teljesen túllépő Lennon nagyon is ott bujkál ebben a karakterben. George Martint ezen a dalon végzett munkájáért mindenképp dicséret illeti, McCartney tartalmas basszusára hibátlan arányérzékkel keverte rá a többiek hangszereit, a kétszólamú ének kitölti a teljes teret, a csúcsdísz pedig Harrison üveghangban konkludáló gitárszólója.
Think For Yourself (Harrison)
„Harrison eddigi legeredetibb szerzeményét vették fel. A darabos váltások viszont meglehetősen zavaróak, jó pár óra kellett, mire rájöttek (pontosabban McCartney), hogyan lehetne ezeket eltakarni. Ez azonban a lemez megjelenéséig maradjon titok…” – írtuk 24 nappal ezelőtt az akkor még Won’t Be There With You munkacímen futó dal felvételi napjáról. Nos, McCartney a meglévő basszusszólama mellett felvett egy másikat is, amelyet egy torzítóegységen vezetett át; ennek a „fuzz box”-nak nevezett eszköznek köszönhető az az élesen „bozontos” hangzás, ami az egész dal karakterét adja. Már az első pillanatban velőig hatol, a feszültség pedig az utolsó ütemig feloldatlan marad. Nem mintha a Drive My Car ne lett volna szerencsés választás, de a Think For Yourself, robbanékonysága okán, albumindítóként is megállná a helyét.
The Word (Lennon-McCartney)
A lemez jó pár dala okkal pályázik az örökzöld jelzőre, de ha az a kérdés, hol tart ma a Beatles, arra a The Word adja meg a választ. Végre egy teljesen közös Lennon-McCartney szerzemény, amely akár a himnusza is lehetne az együttesnek, egyszersmind a kornak, amiben élünk. Csak nyomatékosítani tudjuk a korábbiakat: „A szerelem-szeretet témakör már nem könnyed párkapcsolatokban jelenik meg, hanem életfilozófiaként: a dal szinte vallásos meggyőződéssel sulykolja, hogy a szeretet a válasz az élet nagy kérdéseire, és ha ez még nem volna elég, a hallgatót az üzenet terjesztésére szólítja fel.” A dalból sugárzik a közölni akarás, de nem nélkülözi a poénkodást sem; hogyan máshogy is értelmezhetnénk például McCartney kabaré stílusú felütését a zongorán. A két szerző énekhangja fényévekre van egymástól, mégis – a helyenként disszonánsnak tűnő pillanatokkal együtt is – tökéletes harmóniát alkotnak. Starr minden pörgetése emlékezetes, nélküle hiányozna a dalból egy szögletes dinamika, McCartney remekbe szabott basszusjátéka pedig még azoknak is fület szúrhat, akik egyébként ügyet sem vetnek hangszerének létezésére.
Michelle (Lennon- McCARTNEY)
Egyike a lemez újrahasznosított számainak. McCartney még 1959-ben farigcsálta a franciás dallamot, amit Lennon javaslatára porolt le, és dolgozott ki rendesen. Sőt, kis tolvajlással Lennon is hozzájárult: átemelt egy sort Nina Simone I Put A Spell On You című dalából, ezzel lett középrésze a Michelle-nek, amit egy francia nyelven megírt sorral tettek még autentikusabbá. Bár nem mondhatni, hogy illeszkedne a Rubber Soul kísérletezésben gazdag, merész szellemiségéhez, McCartney behízelgő előadásának és a nyugtató hatású harmóniáknak köszönhetően bizonyosan megtalálja az útját a női szívek felé.
