Ma egy éve a Beatles a Deccánál próbálkozott lemezszerződés kicsikarásával, majd 1962 azt bizonyította, megérte a csúfos kudarc.
A „túlságosan Shadows-os hangzású” együttest azzal utasították el, hogy a „gitáros zenekaroknak már leáldozóban van”. Hónapokig nem cáfolta az élet a Deccát, jóformán minden tekintélyes stúdió ajtót mutatott az együttesnek, s mikor már Brian Epstein is kezdte elveszíteni optimizmusát, az EMI egy másodvonalbeli leánya, a Parlophone esélyt adott. A stúdió producerével, George Martinnal való találkozás kölcsönösen sorsfordítónak bizonyult.
A Beatlest addig sorozatosan érték a kudarcok és a sorscsapások, az Abbey Road-i stúdióban történt bemutatkozásuk után viszont elindultak felfelé. Lecserélték dobosukat, egyre jobb helyeken és jobb társaságban léptek fel, viszontagságosan ugyan, de elkészült, és a slágerlistákra is felmerészkedett első kislemezük, több rádió- és tévéfelvételen is bizonyítottak. Az együttes élő teljesítménye egyre ígéretesebb, ötödik hamburgi útjukról hazatérve pedig rendkívül mozgalmas heteknek néznek elébe: a legfontosabb, hogy második kislemezük is napokon belül a boltokba kerülhet.
A Please Please Me fogadtatása nemcsak a Beatles, hanem a kiadó és George Martin számára is kulcsfontosságú. Kezdő együttesbe ritkán fektettek ennyi energiát, mint a Parlophone a Beatlesbe: a Love Me Do-ra három stúdiónapot is szántak, és az átütő siker elmaradása ellenére is felvették a második anyagot. Ha a Please Please Me nem teljesítené Martin várakozását (aki a felvétel elkészülte után magabiztosan jelentette ki, hogy ez bizony listavezető lesz), kénytelen lenne beismerni tévedését, és szakítani a Beatlesszel. Márpedig ez komoly presztízsveszteséggel járna, miután annyiszor engedett a zöldfülű liverpooliaknak. Ő bombabiztos slágert ajánlott fel, a Beatles mégis (kétszer is!) keresztülverte akaratát, és saját szerzeményeit lobbizta mindkét kislemez mindkét oldalára. Ő messze jobbnak tartotta az általa szerződtetett stúdiódobossal készült felvételeket, mégis belement, hogy az A-oldalra a Starr-ral felvett Love Me Do kerüljön.
Martinban minden bizonnyal emberére akadt a Beatles, mégis nagyon szokatlan, hogy tapasztalatlan zenekarok karakánul kiálljanak magukért egy stúdióban. Ahogy az is, hogy a producer olyannyira meglássa a fantáziát egy alakulatban, hogy hajlandó legyen alámerülni a liverpooli éjszakában, csak hogy megtapasztalhassa, milyen hatással vannak egy füstös klub közönségére (Martin december elején látogatott el a Cavernbe). Mintha töredeznének a bevett struktúrák, és nem csak a zene világában.
1962-ben – a béke eufóriáját követő 1947 óta nem látott – 484 ezres születési rekordot jegyeztek fel az Egyesült Királyságban. A fiatalok libidóját valószínűleg tovább serkenti, hogy augusztus óta könnyedén hozzájuthatnak a szájon át szedhető fogamzásgátló tablettákhoz. Bár még mindig liverpooli lakások tízezrei lakhatatlanok, s még mindig lépten-nyomon beleütközni a bombázások nyomaiba, megjelent egy generáció, amelynek nem a háború az elsődleges élménye. Egy generáció, amely csak akkor néz hátra, amikor épp megkérdőjelezi a betokosodott konvenciók létjogosultságát. Kíváncsiak, gátlástalanok, és csak a szokatlan, az új érdekli őket.
Óriási lelkesedéssel fogadták, hogy a rádió- és tévéjátékok után egész estés mozifilm készült az Ian Fleming-féle Dr. No című James Bond-regényből. Pár éve az is elképzelhetetlen lett volna, hogy olyan szatirikus hangvételű műsor kerüljön a BBC adásába, mint az óévben debütált That Was the Week That Was. Erősen botrányszagú Anthony Burgess új regénye, az Orwell 1984-ének elrettentő utópiájával is vetekedő Gépnarancs – márpedig, úgy tűnik, van igény erre is.
Ezek a fiatalok nem a szüleiket kérdezik, ha bármit is meg akarnak érteni a világból, amelyben egyébként annak ellenére sem túl biztatóak a fejlemények, hogy úgy tűnik, az atomháborút egyelőre elnapolták. Egyre több a kérdés, és egyre kevésbé meggyőzőek a tálcán kínált válaszok. Izgalmasabb azokat kihámozni a könyvekből, a filmekből és az egyre intenzívebb éjszakai élet főszereplőinek produkciójából.
1962 során a Beatles észrevétlenül lett ennek a folyamatnak egyik meghatározó szereplője. Hogy 15 perc hírnév jut-e neki, vagy képes lesz meglovagolni az új idők hullámait, ma még nem látható előre.
