Nem az első embertelenül sűrű stúdiónapjuk volt a tegnapi, vélhetően nem is az utolsó.
A brit turné „pihenőnapján” tartott kilencórás maratoni felvétel során két saját és négy feldolgozásszámot juttattak el a nulláról keverésre kész állapotba, az Eight Days A Week-hez új intrót és lezárást rögzítettek, a két hónapja félbehagyott Mr. Moonlight-ot pedig – kizárólag Lennon indító üvöltését megtartva – újrakezdték.
Most veszik igazán hasznát a világhírnevet megelőző éveknek, amikor nem ritkán napi nyolc órában szórakoztatták a mérsékelten nívós liverpooli és hamburgi klubok közönségét. Különösebb rákészülés nélkül kirázták a kisujjukból a legnagyobb bálványaik dalait: mintha csak a színpadon lennének, egy-egy nekifutásra elkészültek Carl Perkins Everybody’s Trying To My Baby-jével és Chuck Berry Rock And Roll Music-jával. A Little Richard-féle Kansas City / Hey Hey Hey Hey-nek sem kellett volna több, csak a biztonság kedvéért játszották fel másodszor (az első sokkal jobban sikerült). Buddy Holly Words Of Love-ja „szégyenszemre” három próbálkozást is megért.
Forrás: The Beatles Music History
McCartney egy évekkel ezelőtti szerzeménye, a lágy I’ll Follow The Sun is szalagra került tegnap, de Lennon nagyobb dobással készült: I Feel Fine című új dalát a következő kislemez A-oldalára szánja. A legutóbbi felvételi napon hallhattuk is, amint a szünetekben valami újat próbálgat; mára világos, ez bizony az I Feel Fine riffje volt.
Egy olyan riff, aminek produkálása közben a szerző nem boldogul az énekléssel, az ötödik felvétel után ezért úgy dönt, minden figyelmét a kézimunkára összpontosítja. Soha korábban nem fordult elő, hogy egy teljes dalt instrumentálisan rögzítsenek, és később énekeljenek rá.
Az ötödik felvétel, Lennon énekével:
A hatodik felvétel instrumentálisan
(az elején Harrison a She's A Woman szólójával szórakoztatja magát):
Lennon és Harrison gitárja energikusan cseng össze, Starr ritmusváltásai ezúttal is főszerephez jutnak, a legszokatlanabb momentum azonban a torzított basszus a dal elején. Színpadon sokan építették már be a hangzásba (Lennon valószínűleg Pete Townshendtől, a nemrég nevet változtatott The Who nevű együttes gitárosától leste el a blackpooli közös fellépésük során), stúdiófelvételen azonban biztosan nem hallottunk még ilyesmit, főleg nem ennyire hangsúlyosan.
Az I Feel Fine meg sem közelíti az I’m A Loser mélységeit, a No Reply izgalmasságát, az Eight Days A Week-nél pedig nem kevésbé slágernak való. Eddig mind a három dal esélyes volt a következő kislemez A-oldalára, de mint az együttes pályafutása során már annyiszor, a később jött szerzemény most is maga mögé utasíthatja a korábban rögzítetteket.
