Ha valami kiderül a Radio Luxembourg jövő évi adásai számára rögzített rövid bejelentkezésekből, az az, hogy a Beatles tagjait rettentően fárasztja, hogy naponta kétszer hülyét kell csinálniuk magukból az Another Beatles Christmas Show című színpadi bohózatban. A jelenetek rangon aluli minőségűek (Lennon simán vacaknak nevezi őket 0:20-nál), de legalább egy tíz dalból álló koncertet is adnak a fellépések végén, amit már nem kell szégyellniük.
A két fellépés között, evés közben rögzített beszélgetés során rajongói leveleket, kívánságokat olvasnak fel, amelyeket a rádió felkonfként szerkeszthet majd be a Beatles-dalok elé. Nem lesz könnyű dolguk, mivel leginkább a közönyösség érződik az együttesen, két apró kivétellel: Starr veszi a fáradságot, hogy viszonylag humorosan oktassa ki a műsorvezetőt, Chris Denninget (9:04-nél), Harrison pedig egy volt iskolatársának küldi a Love Me Do-t, aki hajdanán basszusozott neki. Na vajon ki lehet az? Válasz 7:25-nél.
Ha az utolsó napjai nem is, az 1964-es év okvetlenül a Beatles éve volt. Összegezhetnénk, mi mindent forgattak fel idén, de felesleges: aki ebben a világban él, nem tudta elkerülni az együttes hatását. Egyetlen adatsorral mégis érzékeltetnénk a Beatles szinte egyeduralkodóvá válását: első albumuk másfél évvel ezelőtti megjelenése óta mindössze 12 olyan hét telt el, amikor nem ők álltak a Record Retailer listájának első helyén:
A kislemezek versenyében – bár már három hete az I Feel Fine vezet – természetesen ennyire nem homogén a kép. Akár felnőnek a versenytársak a feladathoz, akár nem, a Beatles eddig nem sokat emlegetett érdeme, hogy a kislemezekkel szemben mintha – mind a rajongók, mind a kritikusok – egyre több jelentőséget tulajdonítanának az albumoknak. Ha kívánhatunk valamit a jövő évre, az ennek a tendenciának a felerősödése: talán nem csak a Beatles lesz képes többet kihozni a nagylemezekből, mint sláger- és töltelékszámok egymás után rendezését.
